Sohasem a kétkedőknek szerettem volna bizonyítani, hanem csakis magamnak. Balogh Ralucával beszélgettünk

Közel két évtizeddel ezelőtt került be román anyanyelvűként egy magyar közösségbe. Az azóta eltelt években pedig nem csak a magyar nyelvet sajátította el magas fokon, de aktív részesévé vált a helyi hagyományőrzésnek, és az sem ritka, hogy autózás közben mezőségi népdalokat hallgat. Milyen életút vezetett idáig? Többek között erről is beszélgettünk Balogh Ralucával, a bogdándi Petri Mór Általános Iskola romántanárával.

Szatmár.ro: Román anyanyelvűként hogyan került be mégis egy színtiszta magyar közösségbe?

Balogh Raluca: A magyarsággal már elég korán, gyermekkoromban kapcsolatba kerültem, hiszen legnagyobb részt a Szilágy megyei Sarmaságon nevelkedtem, tehát a szomszédaim és barátaim is mind magyarok voltak. Épp ezért nem volt nekem sohasem idegen a magyar közösség. Majd aztán a szüleimmel együtt átköltöztünk Kövesdre, mely már tényleg nagyon közel van Bogdándhoz. E szomszédos települések fiataljai rendszeresen összejártak, így nem is volt nehéz találkozni egy magyar legénnyel. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, majd innen már csak egy lépés volt a szerelem, a házasság és a gyerek.

Szatmár.ro: Meglehetősen bátor lépés volt egy maroknyi magyar szókinccsel Bogdándra költözni. Hogyan jellemezné a kezdeti időszakot?

Balogh Raluca: Szerencsére a férjem családja tárt karokkal fogadott, és elég jól ment nekik a román, hiszen a más településeken végzett munkák során volt alkalmuk elsajátítani a nyelvet. Mindent megtettek azért, hogy én ne érezzem magam kellemetlenül, és hasonlóképp cselekedtek a falubeliek is. Mind a mai napig vannak olyanok, akik románul beszélnek velem, vagy románul használnak egy-egy kifejezést annak érdekében, hogy egészen biztosan megértsük egymást. Azonban annak ellenére, hogy a nagy többség nyitott volt felém, én mégis makacskodtam és igyekeztem mielőbb továbbfejleszteni a nyelvtudásomat. Tudtam, hogy itt fogjuk leélni az életünket, de Bogdándon nem élhetsz úgy, hogy nem tudod a magyar nyelvet. Főleg, ha egy olyan személy vagy, mint én, aki szeret mindenkivel szóba állni, beszélgetni.

Szatmár.ro: És miként alakult a helyzet az iskolai munkaközösségben? Hogy sikerült beilleszkedni?

Balogh Raluca: Őszintén szólva volt egy periódus, amelyik nehezebb volt. Amikor ugyanis ide kerültem, én közvetlenül a bogdándiaktól kezdtem el tanulni magyarul, tehát mindent jó ízesen ejtettem ki, és a szókincsem is a helyi sajátosságokat tükrözte. Annak érdekében, hogy az úgynevezett irodalmi nyelvet is elsajátíthassam, folyton hívtam telefonon az akkor Magyarországon dolgozó férjemet, és kikértem a tanácsát. Ha például mondani szerettem volna valamit másnap a kollégáimnak, mindig megkérdeztem előtte, hogy hogy mondják ezt vagy azt helyesen, mert nem akartam nevetség tárgya lenni. Ez sokáig így ment, viszont ma már könnyen el tudom dönteni, hogy egy-egy hallott szó inkább a népi vagy az úgymond irodalmi regiszterbe tartozik. Éppen ma telik 19 éve, hogy Bogdándon vagyok, és a saját ambícióm mellett az itteni segítőkész embereknek is köszönhetem, hogy sikerült idáig eljutni.

Szatmár.ro: Milyen tapasztalat volt Ön számára egy olyan közegben dolgozni, ahol a gyerekeknek a román teljesen idegen? Mennyire volt nehéz dolga pedagógusként?

Balogh Raluca: Én nagyon örülök, hogy egy olyan helyen lehetek romántanár, ahol arra valóban szükség van. Ez minden nap, minden órán kihívás. Minden leckénél át kell gondolnom, hogy is lehet ezt úgy megtanítani, hogy megérthető, könnyebben emészthető legyen. Annál is inkább, mert a tanterv és a követelmények évekig nem követték le a való életet. A magyar gyerekeknek is pont abból kellett vizsgázniuk, mint a román gyerekeknek, ami tényleg nem volt igazságos. Most már új szellemiségben tanulunk, élvezet a román óra, a gyerekek többet beszélnek, bátrabbak. Míg korábban magoltak, fejből tanultak meg akár teljes leckéket is, most már logikusabban sajátítják el az ismeretanyagot. És persze időközben én is számos továbbképzésen vettem részt, de még mindig úgy gondolom, tanárként a legjobb kurzus az évek alatt gyűjtött tapasztalat volt.

Szatmár.ro: Ha visszatekint az elmúlt évekre, soha nem volt olyan érzése, hogy talán rossz döntés volt a településre költözni?

Balogh Raluca: Nem, ez soha nem fordult meg a fejemben. Persze, az idők során voltak rossz tapasztalataim is, de soha nem a nyelv volt a probléma. Sokkal inkább az, hogy voltak olyan emberek, akik nem bíztak bennem, azt gondolták, hogy valami titkos céllal, hátsó szándékkal költöztem ide. Én egyébként őket is meg tudom érteni, hisz ez nem megszokott dolog itt, hogy egy román valaki beköltözik a közösségbe, elkezd magyarul tanulni és magyar néptáncokkal is foglalkozik. Sőt, szerintem mind a mai napig vannak olyanok, akiknek „gyanús” vagyok, de én soha nem nekik szerettem volna bizonyítani, hanem magamnak. A családomból is azt hoztam magammal, és pedagógusként is azt vallom, hogy a közösség érdekében kell munkálkodnunk, függetlenül attól, hogy annak tagjai románok vagy épp magyarok.

Szatmár.ro: Nem titok, hogy amellett, hogy románt oktat a helyi általános iskolában, kiveszi a részét az ifjúsági néptánccsoport útjának igazgatásából is. Hogyan csöppent bele mindebbe?

Balogh Raluca: Sokáig csak külső nézőként szemléltem a dolgokat, majd egy nyertes pályázatnak köszönhetően sikerült új táncos ruhákat beszereznünk, aztán jöttek oktatók is, ám a gyerekek mégis úgy érezték, hogy nem fejlődnek, ezért hamar odalett a kezdeti lendület. Később azonban a két tanítónénink, Kürti Csilla és Debreni Noémi elmentek egy Kása Zsolt és Kása Melinda által szervezett táncházba, és nagyon megtetszett nekik, amit ott láttak, ezért elhatároztuk, hogy mi is belevágunk. Ennek már 5-6 éve, és azóta hetente tartunk a gyerekekkel táncpróbát, hazai és külföldi fesztiválokon veszünk részt, én pedig imádom elkísérni őket.

Az ifjú néptáncosok körében. Fotó: Rákóczi Kulturális Egyesület.

Azóta még jobban megszerettem a magyar nyelvet és a magyar dalokat is. Épp a tavaly voltunk egy udvarhelyi fesztiválon, és nagyon megirigyeltem, hogy mindenki olyan szépen tud együtt énekelni, hisz mindannyian ismerik a dalokat. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy én is megtanulom őket. Szilágysági vagy szatmári énekeket eddig is tudtam, de mezőségit vagy székit például nem, így ezeket is elkezdtem hallgatni. Egyébként sokszor azt tapasztaltam, hogy a román rokonaim büszkék rám mindezek miatt, a magyarok azonban furcsán néznek rám, hogy egy magyar néptánccsoporttal foglalkozom, vagy hogy az autóban magyar népdalokat hallgatok. Holott ezeknek is ugyanúgy van helye a szívemben, mint a román hagyományoknak. Megszerettem ezeket is, és az életem részévé váltak.

Szatmár.ro: És hogyan lehet megtalálni ezt az egyensúlyt a magánéletben is? Például miként alakult a gyereknevelés a kétnyelvű családban?

Balogh Raluca: Mikor a gyerekek születtek, teljesen egyértelmű volt, hogy a bogdándi református templomban fogjuk megkeresztelni őket, hisz itt fognak járni iskolába, én is itt tanítok, és az ortodox valláshoz sem ragaszkodtam ilyen tekintetben. Én Istenben hiszek, nem egy vallásban, úgyhogy mindegy, melyik templomban és milyen nyelven imádkozol, a lényeg, hogy a lelki nyugalmadat megtaláld. Majd az iskola szempontjából sem volt nehéz a döntés, mivel én bíztam magamban és az egész tanári karban, tudtam, hogy jó kezekben lesznek, ha itt maradnak.

Ami pedig a nemzetiségi kérdést illeti, soha nem voltunk mellveregető románok vagy magyarok, hagytuk, hogy ők alakítsák ki saját magukban az identitásukat, és ez így is lett. Ahol inkább tudatosan alakítottuk a dolgokat, az a nyelvtanulás volt. Utánaolvastam, hogy hogyan is lehetne ezt a leghatékonyabban a javukra fordítani, és végül mindkét nyelven beszéltünk hozzájuk. Ennek köszönhetően mostanra mind a két gyerek nagyon szépen beszéli a román és a magyar nyelvet is. Marko például a magyar tannyelvű általános iskolából egy román középiskolába ment tovább, és szerencsére nem okozott neki gondot az átállás, mi több, első tanulóként végezte most a 11. osztályt. A kisebbik gyerek, Miriam is hol magyarul, hol románul nézi a rajzfilmeket, egyáltalán nem okoz neki gondot a két nyelv között váltogatni. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. És ha a mából visszanézek az elmúlt évekre, úgy gondolom, hogy ettől jobban aligha alakulhatott volna az életünk.